Döntésböjt-II. A bőség zavarna?

February 26, 2018

 

Miért jobb a cseresznye az autónál, van-e tökéletes döntés és vajon miből alakult ki a Borzok mesterjele?

 

 

Hálás vagyok azért, hogy olyan helyre/korba/családba születtem, ahol megválaszthatom a társamat, a hivatásomat, a lakhelyemet vagy a cipőm színét. Hálás vagyok azért, hogy a legtöbb dolgomba senkinek sincs önkényes beleszólása.

Emellett viszont sokszor érzem, hogy talán könnyebb lenne kevesebb lehetőség körül választani. Ez a bejegyzés a bőség zavaráról, az idő múlásával gyarapodó döntéshelyzeteinkről és egy rakás személyes meglátásról szól.

 

Döntés-elméletben

 

A döntéselméletről egy vendégBorz fog bővebben írni, így én most csak egy rövid bekezdést szánnék rá.

Magát a fogalmat nem nagyon kell magyarázni-bőven van mit kutatni arról, hogyan döntünk, akár párválasztásról, akár gazdasági szervezetekben zajló döntési folyamatokról van szó. Herbert Simon utóbbi területen végzett kutatásaiért kapott 1978-ban Közgazdasági Nobel-emlékdíjat. Általános tétele – miszerint nem mindig érdemes a jobbra várni, ha az elég jó, illetve ha a megfelelő rendelkezésünkre áll – nemcsak a vállalatok üzleti lehetőségeire érvényes, hanem a vásárlás egyéni döntéseire is. A „vásárlási tehetetlenség” tünetcsoport szakértője egyenesen lehetőségek és esélyek zsarnokságáról beszél, a választék uralmáról: a túlkínálat boldogtalanná tesz bennünket, rontja a közérzetünket (The Tyranny of Choice, 2004).

 

Valamelyik nap beugrott egy ide passzoló rész egy interjúból, ahol arra kellett válaszolnom, mit csinálok az alkotáson kívül.

 

"Nem tartom magam művésznek vagy fennkölt értelembe vett alkotónak.Inkább tervezőnek mondanám magam, ilyen szempontból viszont számomra nincs különbség az ékszertervezés és mondjuk egy ebéd megfőzése között.

Tervezőként próbálok viszonyulni minden problémához, ez alapvetően jó, mert arra ösztönzöm magamat, hogy racionális döntéseket hozzak, és hogy a lehető legtöbb oldalról megvizsgáljam a problémát. Ennek hátránya persze, hogy nem vagyok időmilliomos, ebből aztán sokszor adódik az a nehezen feldolgozható dilemma, hogy tovább kutassak a lehető legjobb megoldás után, vagy döntsek végre mert „lemegy a nap”."

 

És ott a pont: lemegy a nap. Hiába lett sokkal több választási lehetőségünk, mint az előző generációknak, az átlagéletkor nem lett sokkal magasabb. Ráadásul ami ma a "legjobb" döntésnek bizonyul, az holnap már lehet, hogy nem lesz az.

Szerencsére ez fordítva is igaz lehet. És furcsa mód sokszor abból jövünk ki a legjobban, ha mások döntenek helyettünk.

 

E jelben győzni fogsz

 

I. Kisborz tavaly ment óvodába. Nagy volt az izgalom, mert mikor kiderült, hogy az óvodában mindenkinek van jele, ő kijelentette, hogy az övé piros autó lesz (itt megjegyzendő, hogy I. Kisborz leányzó). Elmondtam neki, hogy lehet hogy az lesz, de nem biztos, mert ez nem választás kérdése, de akármilyet is kapjon,  jó jele lesz, ezen ne aggódjon.

Végigzongoráztuk a család felnőtt tagjainak óvodai jeleit is (nekem például kettő is volt) magyaráztam neki, hogy egyikünk se választotta, hanem "készen kaptuk". Mindenki örült annak, amije van, az óvodában eltöltött 3-4 év után senki nem járt pszichológushoz, csak mert "gomba" vagy "házikó" volt.

Itt gyorsan leírom, hogy az én két jelem- a tulipán és a seprű- érdekes módon végül milyen sokáig elkísért: a mesterjelem e két jelből tevődik össze.

A mesterjel egy, a nemesfém tárgyakba kerülő apró jelzés, mely a készítő ötvös sajátja, általában egy monogram vagy valamilyen, a készítőre jellemző egyszerű jel. Általában a tárgynak egy ledugottabb helyére kerül, a fémjel mellé, mely a tárgy összetételére utal-pl. 925‰ egy ezüst ékszernél.

Alább láthatjátok féléves mesterjel-tervezési munkát lezáró kiállításra ("kipakolásra") készült, egy lapra zanzásított folyamatot az első ceruzarajzoktól a végleges grafikáig.

 Visszatérve aktuálisabb óvodai eseményünkhöz, ekkor még azt hittem, megússzuk a döntéskényszert, aztán az első szülőin kiderült, hogy a szülők döntenek, a meglévő jelek közül melyiket szeretnék csemetéjüknek. Mivel a rutinosabb/ másik óvodás gyermekkel rendelkező szülők már jó előre lefoglalták a legtöbb jelet (értelemszerűen az egyetlen autó is már elkelt), a maradékon ott helyben kellett osztozni. Véleményem szerint nincs rossz jel, ezért hagytam a többi szülőt, hadd versengjenek a maradékokért, nekünk jó lesz bármi: így kaptuk végül a  cseresznyét. Ez azért is volt remek, mert I. Kisborz az óvoda kezdetekor még alig beszélt, egy ilyen szó aztán végképp megszorongatta a kis beszélőkéjét. 

Aztán ez első nap megkaptuk az égi megerősítést a jelünkre: az óvodába menet az akkor még kevesek által használt kis falusi úton egy cseresznye alakú gumicukorra bukkantunk. Mi ez, ha nem jó ómen?

A mindennapokban azonban nem mindig vagyunk ilyen szerencsések, nem mindig sikerül megúszni a döntéseket.

 

 

 

 

Zöld kék, vagy piros?

 

Nem, nincs vesszőhiba a fenti kérdésben: a "kék" szó ugyanis itt a "kell" igét jelenti, több magyar tájszólás is használja.

Ez a mondat furcsa mód kiválóan jellemzi a választási lehetőségek tudat alatti halmozását egy adott döntési helyzetben. Hajlamosak vagyunk sokkal több lehetőséget kínálni magunknak olyan kérdésekben is, amik igazából nem is "érdemlik meg" azt a figyelmet, amit fordítunk rájuk.

Én a piaccal vagyok így: általában ahelyett, hogy a listámhoz ragaszkodva beállnék mondjuk két vagy három különböző zöldséges pultja előtti sorba, veszett kutyaként járkálok körbe-körbe, hogy végignézzem, hol mi az akciós, melyik áru a szebb. Rendszerint akkor jövök rá, hogy ennek semmi értelme, amikor már rég nem emlékszem, melyik helyen mi volt a "legjobb döntés". Cserébe viszont eltöltöttem nem kis időt abból a keretből, ami rendelkezésre áll- ahelyett, hogy azt a gyerekeimmel, a férjemmel vagy bármi más, fontosabb dologgal töltöttem volna.

Félreértés ne essék, fontos jót jó áron vásárolni, de az ember életével a prioritások is változnak, így nem mindig a gasztromóniai élvezetek, a költséghatékony megoldások vagy az idegenekkel való kedélyes cseverészés kerül a lista elejére. (De ha minden jól megy, nyugdíjas koromban megint változnak majd a prioritások)

Mostani élethelyzetemben azonban a családom áll az élen. Nekik, róluk, velük döntök.

Apropó velük.

Számomra mindig újratanulandó dolog: nem attól vagyok jó szülő, hogy mindig megadom a gyereknek a választási lehetőséget, mert ezzel ugyan szabadságot adok neki, de a szabad választás felelősségét is rárakom.

Erre pedig egy kisgyereknek nincs akkora szüksége, mint azt mi felnőtt fejjel gondolnánk.

Persze jó, ha esetenként megengedjük, hogy ő válasszon, de ha folyamatosan döntéshelyzetbe hozzuk-mit kérsz enni, mit szeretnél felvenni, hova menjünk- vagy ezek egy kifinomultabb, de ugyanolyan stresszelő változata-almát kérsz vagy banánt, a pöttyös vagy a csíkos zoknit szeretnéd, játszótérre menjünk vagy erdőbe-azzal csak szükségtelen szorongást idézünk elő benne.

A saját lányomon látom sokszor, hogy amit mi, felnőttek "jófejségnek" gondolunk, tudniillik hogy a lehető legtöbb szabadságot adjuk neki, az őt igenis stresszeli. Ezt sajnos nem mindig veszem észre a nagy nevelés közepette, de egy-egy tiszta pillanatomban mindig emlékeztetem magam arra, hogy a gyerekek nem miniatűr felnőttek, mások az igényeik.

Meg kell adnom neki a szabadságot, de csak annyit, amennyi még nem terheli túlzottan. Később úgyis akaratlanul egyre több döntést kell majd egyedül meghoznia.

 

Mai döntésböjti fogadalmam, hogy nem keresem mániákusan a legjobb döntést: mert nincs.

Úgyhogy ezt a posztot se fogom napokig csiszolni, hanem erőt veszek magamon, és ilyen "borzosan" megosztom Veletek, hátha kedvet kaptok egy-két égetően fontos döntést végre meghozni :)

 

 

 

 

 

 

 

 

Please reload

  • Facebook - Black Circle
  • Instagram - Black Circle
  • Pinterest - Black Circle

©  2013 Lehoczki Erzsébet All rights reserved

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now