Döntésböjt-VI. Ezt is elviszem magammal

March 9, 2018

 

 A minap kiszámoltam: eddig 12-szer költöztem. Ebből mondjuk amiben tevékenyen részt is vettem, tehát nekem kellett csomagolnom, újra berendeznem az életteremet, az 7 db költözés. Az se kevés. És még nincs vége! Ugyanis Annáékhoz hasonlóan mi is épp (remélhetőleg végleges) családi hajlékunkat építjük, addig is a környéken lakó Borznagyszülőknél húzva meg magunkat.A döntésböjt kapcsán hamar felmerült bennem is, a sok költözésem alatt hány és hány döntést kellett meghoznom, és hogy ezekből tudtam-e valami lényegeset, hosszabb távon használhatót leszűrni.Ezt próbálom ebben a bejegyzésben megtenni.

 

Utazás a cuccaim körül

 

Remek kis önismereti utazás egy-egy költözés, egyrészt mert számot kell vetni az elmúlt időszakkal (nekem általában valamilyen élethelyzet-váltáshoz is kötődtek a költözéseim (egyetem, ösztöndíj, házasság, gyerek)), másrészt mert az adott objektumban felhalmozott javak létjogosultsága is tárgyalásra kerül.

"Ezt is elviszem magammal"-énekli Erdős Virág versét a Kistehén zenekar, és sorolja a sok dolgot: 

viszem a régen kihízott nacim, viszem a kelet-német származású macim... 

Körülbelül én is így voltam az elején: minden kellett. Az összes sajtfecnire rajzolt egyetemi tervezésem, a 8-dik kedvenc bögrém, a többször kómába esett majd újra életre kelt futónövényem mind-mind olyan fontosnak tűnt, hogy képtelen lettem volna nélkülük költözni.

Ha kérdezte volna bárki, mi szükségem ezekre, biztos rávágtam volna, hogy ezek teszik otthonossá az egyébként rideg albérletet-mert mindegyikhez szép emlékek fűződnek. Egy-egy félév tervezési feladatának fejlődéstörténete mindig tanulságos, az egyik bögrét a tizedikes erdélyi osztálykiránduláson vettem a Békás-szorosban 100 forintért egy órás válogatás után (helló döntéskényszeres helyzet), a futónövényem meg a nagymamámtól van. Így aztán az első 2-3 költözésemnél sok doboznyi emléktárgy is velem utazott. Aztán volt, ami a következő költözésig kereste a helyét, fogta a port vagy vált rövid időn belül igazából feleslegessé, tehát gyakorlatilag vittem magammal a szemetemet.

 

Menni Portugál

 

Akkor kellett először igazán átgondolnom, mire van szükségem a mindennapokban, amikor ösztöndíjjal Portoba költöztem egy fél évre. Egy feladott bőrönd meg egy kézipoggyász a januári észak-portugáli klímába...bizony téli bakancsban és bélelt szél-és esőálló kabátban repültem, hogy mindennek jusson hely. Laptop, fényképezőgép, hideg/meleg ruhák, cipők, egy adagnyi alap gyógyszer (amit a kedves kevésbé felkészült lakótársak hamar elfogyasztottak), a fém vonalzóm, egy alap toll-és ceruzakészlet, sniccer meg a horgolótűim-ezekre emlékszem.

Kint volt egy felszerelt lakás, még kómában lévő növény is volt benne, amit életre kelthettem, a mindennapi élelmiszeren és háztartási aprócikken kívül nem kellett vennem semmit. És nem is igazán vettem.

Extra kiadásaim az iskolai feladatokhoz voltak- ötvös órára kellett vennem egyszer folyékony latexet (ne kérdezzétek), illusztrációra festéket, tintapárnát-ezen kívül utazásra ment el a pénzem.

Emlékeket gyűjteni mentem ki, nem tárgyakat.

Fotózni is itt kezdtem el úgy Isten igazából-időm is volt, kedvem is, sőt, felvettem fotós órát, ami egy idő után kihatott a hétköznapi képalkotásomra is: végre nem csak úgy kattintgattam, hanem, mivel volt időm, szépen beleálltam egy-egy feladatba. Emiatt rengeteg időt töltöttem egyedül, a városban kóborolva, nem turistaként, hanem szabadon, l'art pour l'art, a kóborlás öröméért. (alább az egyik "Landscape" feladatra beadott képem)

 

Ha nem fényképeztem volna, akkor is ezek lennének a legkedvesebb emlékeim ebből az időszakból, többek között azért is, mert nem kellettek hozzá tárgyak, csak a két lábam meg a szabadságom. Ezeket a napokat senki nem veheti el tőlem, ha költözöm, csomagolás és cipekedés nélkül jönnek velem, és nem kell azon matekoznom, hova fogom őket rakni, hogy látszódjanak, de ne fogják a port. 

 

Aztán hazajöttem Portugáliából férjhez menni. Igazából " hazanászutaztam"  

(megelőlegeztük  magunknak a dolgot): BorzFérj kocsival értem jött és két hét alatt hazacsorogtunk Nyugat-Európán. Volt sátrunk, autónk, fürdőruhánk-mi kell még? A kinti albérletből nem hoztam el semmit, a családnak útközben vettünk szuvenírt (jellemzően ételt/italt), így nem halmoztam fel az otthoni tárgyaimhoz további darabokat (azt ugyan bánom, hogy egyetlen csempét se hoztam haza, de az igazat megvallva annyi házfalat fotóztam kint, hogy ha nagyon vágyom a látványukra, csak előveszem a képeimet vagy az akkori blogomat, és ki is elégül ez a vizuális sóvárgásom)

 

Hazaérve aztán összeköltöztünk-kicsit régimódi párként az esküvőig vártunk az igazi összeköltözéssel, persze addig is volt egy-egy fiókunk a másiknál, de nem "folyattuk össze" az életünk minden területét. Így aztán a házassággal kaptam egy nagy adag tárgyat is: duplikálódtak a művészeti album-hegyek, a tervezési skiccek, makettek, családi ereklyék...Megkezdődött a felhalmozás időszaka.

I. Kisborz születésével ez csak hatványozódott, mivel mindkét családban első unoka volt, 3 dédszülő-párnál pedig első dédunoka is, hirtelen minden, addig tartogatott családi bútor, ruha, játék, kelengye hozzánk került. Ezt tetézendő mindenki folyamatosan nekünk vásárolt: ruhát, játékot, apróságokat...Kezdett elhatalmasodni rajtunk a család tárgyakba öntött szeretete.

Aztán elköltöztünk egy nagyobb lakásba, ahol viszont a sógorommal és a barátnőjével laktunk együtt: tárgyak szorozva 2-vel.

Itt kezdtem el a saját cuccaimat keményebb szívvel szelektálni-ruhákat adományboltba, terveket átnézve a szelektívbe, féltve őrzött alapanyagokat (bőr, plexi, fonalak, stb) fájó szívvel a kukába dobtam.

 

V.I.P. terminál

 

II.Kisborz születése előtt nem sokkal költöztünk vissza Borznagyszülőkhöz, az én gyerekkori szobámba, ami most hálóteremként szolgál: faltól falig ágyakkal, valamint van egy, régen vendégszobaként működő "nappali melegedőnk", ahol tárolunk, játszunk, dolgozunk. Kicsit olyan, mintha egy hosszú külföldi útra mennénk és gép késése miatt a váróban kellene töltenünk néhány napot, abból élve, ami a kézipoggyászunkban van, meg amit a reptér biztosít.

 

A "feladott poggyászunk" most egyébként raktárban állva várja, hogy a végállomás, a házikónk felépüljön.

Nem kedveskedésből írtam házikót, másnak a nyaralója ekkora, mint amekkora házunk nekünk lesz,

apai nagyszüleim fogaskerekű melletti társasházának a rájuk eső része volt ekkora, nagyjából 2x60nm,

csak a miénk második 60 négyzetmétere tetőtér lesz. Nem kicsi így se, de a mostanában megszokott családi házakhoz képest tényleg nyaraló-méretű. Ez részben az anyagi helyzetünk miatt alakult így, részben viszont tudatos önmegtartóztatás és előrelátás eredménye. A szüleim házán tanulva nem szeretnénk a gyerekek kirepülése után is egy ekkora épületet fenntartani, ezért úgy döntöttünk, lesz ez a kisebb "alaptábor", aztán ahogy nőnek a gyerekek és egyre több helyet igényelnek-és persze mi is újra összeszedünk egy kis tőkét-építünk egy könnyűszerkezetes B épületet. Itt lesz hely vendégek elszállásolására, az egyenlőre raktárban álló, hangolásra váró zongorám elhelyezésére, a gyerekeknek felügyelet melletti önállósodásra. De ez még tényleg a jövő zenéje.

Rengeteg döntés áll még előttünk, de ez az átmeneti kétszobás lét nagyon sokat segít abban, hogy tisztábban lássuk, mire van igazán szükségünk, hogyan akarunk majd önálló életet élni.

 

Mai döntésböjti fogadalmam, hogy a lehető legszúrósabb szemmel fogom kiválogatni a házunkba bekerülő tárgyakat (és megpróbálom erre a család többi tagját is rávenni)

Please reload

  • Facebook - Black Circle
  • Instagram - Black Circle
  • Pinterest - Black Circle

©  2013 Lehoczki Erzsébet All rights reserved

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now