Döntésböjt-VII. Értelem és érzelem bemegy a gardróbba

March 15, 2018

 

Az előző bejegyzésben arról írtam, mit tanultam a költözéseimből- azt, hogy ne ragaszkodjak az összes holmimhoz, mert ha kicsit keményebb szívvel/szúrósabb szemmel nézem át őket, kiderül, hogy a nagy részükre igazából nincs is szükségem. Akkor meg minek foglalják a helyet, fogják a port.

Persze ezt így leírni baromi egyszerű, aztán amikor ott áll az ember lánya (meg az ember lányának a férje), és próbálja lemeccselni, hogy mi kerüljön a meglévő tárgyaik közül a nyaraló méretű házukba,

akkor jön a puding próbája:

 

Jó, a dédiéktől kapott régi mézeskalácsos műhely asztallapja KELL, mert 12 főt le lehet mellé ültetni (asztalláb meg szék ugyan még nincs, de ne legyünk telhetetlenek).

Jó, de akkor ahhoz illik a másik déditől örökölt almárium, a régi kislakásban is milyen jól elfért benne a harmadik déditől kapott nászajándék porcelánkészlet (amit ünnepnapokon TÉNYLEG használunk, bár meg kellett küzdeni a saját ízlésünknek megfelelő szettért).

Jó, de akkor a családi festmények közül én csak a gyöngysoros hölgyet engedem be a házba, mert az összes portré óriási és a többiek még csak nem is dekoratívak (bocs, felmenők).

 

És ezek még csak a bútorok. Hol vannak még a ruháink, a kisebb tárgyaink, a gyerekek dolgai...

Ebben a bejegyzésben a szelektálásra keresek valamiféle sémát, aminek segítségével megkönnyítem magam számára az elengedést.

 

Az öt Borzelem iskolája

 

Legtöbb tárgyunkhoz "értelmi" és érzelmi szálak is fűznek: egyrészt hasznosak, kiszolgálják valamilyen igényünket, ehhez társul még az adott tárgy élettartama-mennyi ideig "leszünk együtt", egy háztartásban, aztán saját kategóriáján belül mindegyik képvisel bizonyos pénzben kifejezhető értéket. Érzelmi szempontból különböző jó vagy rossz emlékek, érzések kötődnek hozzájuk, valamint az, hogy személy szerint nekünk tetszenek-e vagy sem.

Ez így öt szempont:

 

  • hasznos vagy haszontalan(dísz) tárgy?

  • hosszú vagy rövid élettartamú?

  • saját kategóriáján belül értékes vagy értéktelen (drága vagy olcsó volt/van)

  • van-e története (jó vagy rossz) vagy személytelen?

  • személy szerint tetszik-e vagy sem?

 

Ha feltesszük ezt az öt kérdés minden egyes szelektálásra ítél tárgyunk, bútorunk, ruhánk, de akár gondolatunk, kapcsolatunk esetében is, közelebb juthatunk egy gyors és személyes szempontból racionális válaszhoz-gondolják most a Borzok. Lássuk a saját bőrömön, működik-e az elmélet a gyakorlatban is?

 

Valami régi, valami új

 

Már gimnáziumba jártam, amikor a "plázázás" kezdett itthon is elterjedni, de szerencsére valahogy úgy alakult, hogy a baráti társaságomban inkább ciki volt a shoppingolás. Legtöbbünknek nem volt annyi zsebpénze, hogy értelme lett volna nekivágni valamelyik bevásárlóközpont üzleteinek a puszta vásárlás öröméért, másfelől meg annyi egyéb programunk volt (nekem pl. röpladba, zongora, vegyeskar, rajzszakkör, később előkészítők, nyelvvizsgára készülés meg mindezek között a szocializáció különböző formái, plusz én vidékről jártam be középiskolába), hogy időnk se lett volna ilyesmire. Úgyhogy személy szerint a ruhavásárlást a mai napig nyűgnek és időpocsékolásnak tartom, még úgy is, hogy ma már on-és offline is rengeteg üzlet kínálatából válogathatok. A ruhavásárlás nekem leginkább bal agyféltekés döntés: legyen a ruha praktikus, legyen az anyaga és a szabása kellemes és kényelmes, ne legyen túl igényes mosásra-vasalásra, és csak ezek után jön a jobb agyféltekés, érzelmi rész: a szín, a minta, a márka. Ebből következik, hogy sokkal több praktikus információra (és ezzel együtt értékes időre)  van szükségem akár egy egyszerű fekete pulóver vásárlásakor is, mint egy olyan embernek, aki "szenvedélyből" vásárol.

Volt és van is szerencsém viszont olyan rokonokkal rendelkezni, akik inkább az érzelmi vásárlók körébe tartoznak:

az előző szezonban zsákmányolt, alig hordott darabokat szívesen adják tovább, hogy új vadászatra indulhassanak. Szintén mázli, hogy a cipőméreteket leszámítva a méretünk és az ízlésünk is nagyjából egyezik.

Bár minden szenvedélyvásárló találna magának egy vásárlófóbiást...Vagy fordítva.

A másik "ruhabevételi forrásom" nagyon sokáig a kilós turkáló volt: rászántam 1-2 órát és vadásztam-sokszor konkrét dologra, de természetesen mindig került a kosárba olyan is, amit nem lehetett otthagyni, mert:

  • milyen bulis

  • csak 100 forint volt

  • a hugomnak pont jó lesz

  • kicsit átalakítva majd hordom

Nagy csapda az olcsóság, rengeteg olyan dolgot vettem meg, amit végül tényleg egyszer sem vettem fel, de nem volt szívem kidobni, hiszen milyen olcsó volt és mennyi időbe telt kihalászni. Ezért egész hamar elkezdtem én is a nem hordott ruháimat ismerősöknek átadni, barátnőkkel csereberélni vagy olyan helyre küldeni, ahol tudtam, hogy tényleg szükség lesz rájuk (nem úgy, mint az elhíresült konténerek, amikből a ruha turkálókba került, vagy géprongyként értékesítve a konténer kihelyezője nyerészkedett mások jószándékán).

 

Elérkeztünk a mostani ruhatáramhoz, benne egy csomó olyan darabbal, amit még a gyerekek előtt hordtam, például jó pár rövid nyári ruha, amit esküvőkre vettem. Ezeket jó eséllyel már sose fogom felvenni, egyrészt, mert a gyerekek miatt egy esküvőn is ugyanúgy kell hajolnom, kúsznom, mintha játszótéren lennék, másrészt mert ennyi idő alatt az ízlésem is változott/változik annyit, hogy ne vegyem fel őket többet (meg ugye ott az egy esküvő-egy ruha szabály)

Úgyhogy ezeken a ruhákon fogom először ezt az 5-ös szabályt alkalmazni. 

 

 

 

  • hasznos vagy haszontalan(dísz) tárgy? hasznos volt mindegyik, kiszolgálta az adott esküvőt, nem szakadt egyik sem, fel lehet őket venni, DE gyerekkel nem tudom őket hordani mert túl rövidek, hozzávarrni meg nem akarok egyikhez sem-MEHET

  • hosszú vagy rövid élettartamú?  legtöbbjük 100% műanyag, az unokáim esküvőjéig is elállnak bármiféle kezelés nélkül-MARADHAT

  • saját kategóriáján belül értékes vagy értéktelen (drága vagy olcsó volt/van)-olcsó volt mindegyik-MEHET

  • van-e története (jó vagy rossz) vagy személytelen? mindegyikben voltam már esküvőn, de nem a ruhák miatt emlékszem az alkalmakra-MEHET

  • személy szerint tetszik-e vagy sem?-ugyan maguk a ruhák még most is tetszenek(a színük, a mintájuk vagy egye-egy részletük). de ma már ha felvenném őket, nem tetszenék bennük magamnak-MEHET

 

Ez tehát négy MEHET, egy MARADHAT, azt hiszem nem kell matekzseninek lenni (hál' Istennek) hogy kiszámoljuk: ezek a ruhák megértek a továbbadásra. 

Legközelebb a ruhavásárlásnál is ezt a szempontrendszert fogom használni, hátha gyorsabban haladok...

De mi van, ha olyan darabot találok, ami a racionális szempontok alapján mehetne, de erős az érzelmi kötődés?

 

A szociálpszichológia faktos örökség

 

Az egyetlen szakmai kifejezés, amire a középiskolai szociálpszichológia faktról emlékszem, az a kognitív disszonancia redukció.

Röviden annyit tesz, hogy ha van egy új információnk vagy tapasztalatunk, ami ellentmond egy korábbinak, akkor belső feszültség keletkezik bennünk (kognitív disszonancia), és ezt igyekszünk csökkenteni (redukálni). Egy tárgy elengedésénél például rájövünk, hogy meg kell válnunk valamitől, amire korábban pénzt/időt/energiát szántunk -magyarul tulajdonképpen meglopjuk magunkat. Ez természetesen rossz érzést kelt bennünk, ezt próbáljuk redukálni-például azzal, hogy megmagyarázzuk magunknak, miért jó mégis, ha megválunk ettől a tárgytól.

Meggyőzhetjük magunkat racionális és emocionális indokokkal is, bal és jobb agyféltekénk segítségével sikerülhet feloldani a bennük keletkezett ellentmondást és megszüntetni az ebből fakadó stresszt.

 

A racionális oldal egyszerűbbnek tűnik: feltesszük a kérdést: szükségem van-e a tárgyra?

A kérdés nehézségét inkább az időbeliség adja, hiszen lehet, hogy adott pillanatban nincs szükségem a tárgyra-mondjuk egy fúróra-de az életem során ez valószínűleg változni fog: biztos lesz olyan helyzet, amikor szükségem lesz/lehet egy fúróra. A kérdés, hogy ez az esély mekkora? Érdemes-e a lehetőség kedvéért fenntartani egy tárgyat, a lehetőség bekövetkeztéig tárolni, karbantartani, adott esetben magammal cipelni? Nem jobb, ha kölcsönzöm, vagy kölcsönkérem valakitől, ha felmerül az igény?

 

Ha túl vagyunk a racionális kérdések megválaszolásán, jön a dolog neheze: érzelmi oldalról is meg kell vizsgálnunk, hogyan tudnánk elengedni. Mert lehet, hogy például a fúró esetében észszerű oldalról hamar kiderült, hogy nincs rá szükségünk, elég lenne adott helyzetben kölcsönkérni vagy szakembert hívni, aki rendelkezik fúróval, viszont az adott fúrót még a kedvenc nagybácsinktól kaptuk ajándékba. Nincs szívünk eladni, továbbadni, mert amikor ránézünk, eszünkbe jut a nagybácsi, akit annyira szerettünk, aki őszintén mondta azon a születésnapon, hogy "egyszer még meglátod, Mancikám, örülni fogsz, hogy van a háznál egy jó fúró!"

Ezt aztán hogy engedjük el?

Hogyan oldjuk fel azt a disszonanciát, amit a fúróhoz kötőtő kedves emlék "eldobása" okoz?

Első körben már az is jó, hogy tudatosítjuk, hogy kötődik a tárgyhoz valami több a praktikumánál- érzelmek, gondolatok. Meg kell vizsgálnunk, le tudjuk-e választani az emléket, érzést a tárgyról: át tudjuk el helyezni valami számunkra megnyugtató helyre.

 

 

 

Mentés másként

 

 

Lehet, hogy ha leírjuk a történetet-akár egy füzetbe, valós vagy virtuális naplóba- az elég is a boldogsághoz: az emlék megmarad, a fúró pedig mehet tovább. Vagy keresünk egy képet a nagybácsiról, lefotózzuk a fúrót és a hátoldalára firkantjuk a történetet, végül egy albumba rakjuk. Már így is sokkal kevesebb fizikai helyet foglal, mint a fúró.

Nálam mondjuk lassan a fotókat kellene szelektálni, mert egyrészt kezelhetetlenek ebben a mennyiségben, másrészt amikor évente egyszer, jellemzően Karácsony előtt átnézem az aktuális évi anyagot (nagyszülők, dédik évek óta Kisborz-albumot  kapnak ajándékba), rájövök, hogy a képek 20%-val is vígan meglennék. Vajon a fotón vagy papíron rögzített emlékeken túl milyen más módszer létezik mondjuk egy szerettünk "megőrzésére"?

 

Apai nagyszüleim egy hét különbséggel hunytak el, maguk után hagyva egy nagy lakást, telezsúfolva bútorokkal, képekkel, dísztárgyakkal, lekvárokkal és temérdek kacattal. Mikor elkezdődött a lakás kiürítése, mindenkinek volt lehetősége a neki kedves tárgyakat elvinni, a három gyerek, apám és a húgai után öten, unokák is átnézhettük, mit szeretnénk a tárgyi örökségből. Érdekes módon egy zenélő ékszerdoboz volt, ami mindannyiunknak közel állt a szívéhez, ez végül a húgomnál landolt, én a válogatás végén viszonylag személytelen konyhai eszközöket, szakácskönyveket vittem magammal, nagyapámtól tulajdonképpen csak 2-3 könyvet. Mikor meghaltak, a Facebookra kiraktam egy-egy képet és leírtam pár gondolatot róluk: nagyapámról, aki előbb távozott, leírtam, hogy minden reggel, mikor náluk aludtam, mézes-citromos fekete teával várt, hogy első unokájaként már kétévesen kapacitált a sakkozásra, aztán nevetve tűrte, hogy csárdást járjak a sakktáblán, vagy hogy mivel nagyon hasonlított Horn Gyulára, kiskoromban, amikor Hornt az a baleset érte és a TV-ben láttam azt a fura abroncsot a fejét, azt hittem, ő Nagyapa, aki olyan okos, hogy össze kell tartani a fejét azzal a fura fém szerkezettel, nehogy "szétvesse a nagy tudás".

Nagymamámról pedig többek között azt írtam, hogy köszönhetően a gyógynövény termesztő szakmájának, hamarabb ismertem fel a cickafarkat, mint a margarétát, vagy hogy tőle tanulta a család az egyetlen működő boszorkányságot-hogyan "kaszáljuk le" a szemről az árpát egy éles-fényes késsel.

Ezek a történetek, illetve szokások belső képek formájában rögzültek, és ahányszor citromos-mézes fekete teát iszom vagy valakinek árpa nő a szemére és "lekaszáljuk", a nagyszüleim elevenednek meg előttem.

Nem konkrét tárgyak, hanem események által emlékszem rájuk.

 

 

 

Még éltek, amikor a szüleim elhatározták, évente tartanak egy kolbásztöltést a szűkebb rokonság és az érdeklődő barátok számára-apai nagyszüleim Tótkomlósról származnak, minden nagycsaládi eszem-iszom előétele a tótkomlósi kolbász volt-jellemzően mazsolás kaláccsal tálalva.

A kolbásztöltés azóta minden évben megtörténik, és bár mindig vannak gasztronómiai kalandorok, akik nyúlból, libából próbálkoznak, a korábbi házi versenyeken rendre a komlósi receptúra győzött.

Nem a töltő vagy a húsdaráló (az mondjuk az anyai dédapámé volt) vagy a kolbász maga, ami a nagyszüleim emlékét életben (ételben) tartja, hanem a recept és maga a közös elkészítés.

 

De nem kell ahhoz örökre elválnunk, hogy valakinek a személyéhez fűződő emlékeinket, érzéseinket ne konkrét tárgyakban, hanem elvont fogalmakban "tároljuk".

A minap kaptam egy rövid emailt egy kedves kamaszkori barátomtól, akivel évente csak egyszer találkozunk. A levélben egy árvácskákról szóló cikk volt-a barátom emlékezett rá, hogy annak idején tavasszal mindig kiborultam, hogy mindenhova árvácskákat ültetnek, valamiért nagyon bugyuta virágnak tartottam őket, rikító színükkel és löttyedt szirmaikkal együgyű rajzfilmfigurákra emlékeztettek.

Eszébe jutottam a cikkről: nem egy általam készített gyertyáról vagy üvegfestett képkeretről (hasonló kézműves ajándékokból annak idején olyan sokat adtunk egymásnak, hogy Dunát lehetett volna velük rekeszteni), ezek közül kétlem, hogy bármelyiket is magával vitte volna külföldre. Az együtt töltött időben észrevette egy számára fura/vicces szokásomat, és a szokáshoz fűződő tárgytípust-nem egy konkrét árvácskát, hanem az árvácskát, mint növényfajtát- összekapcsolta velem. Ilyen, és ehhez hasonló közös emlékünk szerencsére rengeteg van, és sose volt gondom velük a költözéseim során, sose hagytam őket egy továbbadott kabát zsebében vagy nem kellett őket vegytisztítani.

 

DIY

 

Ha biztosra akarunk menni, akkor irányított emlékgyűjtést/megőrzést is csinálhatunk: mi például pár éve bevezettük, hogy a kerek születésnapok alkalmával az ünnepi asztalon van egy olyan torta, amire címszavak kerülnek-olyan történetek hashtagjei, amik az ünnepelttel kapcsolatosak. Minden vendég hoz egy számára kedves történetet a szülinaposról, ráírja egy papírra a story egy jellemző kifejezését és a torta felvágása közben az ünnepelt egyesével felolvassa ezeket a szavakat, az illető pedig elmondja a történetet.

 

 

Az irányított ünneplésről, hagyományteremtésről lesz szó a következő, valószínűleg utolsó bejegyzésben!

 

Mai döntésböjti fogadalmam, hogy jobban odafigyelek a szeretteimre, a velük töltött időre, hogy minél több olyan emléket gyűjthessek velük kapcsolatban, ami nem konkrét tárgyakhoz kötődik.

 

 

 

 

Please reload

  • Facebook - Black Circle
  • Instagram - Black Circle
  • Pinterest - Black Circle

©  2013 Lehoczki Erzsébet All rights reserved

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now