Az volt jó a döntésböjtben, hogy segített meghozni egy újabb fontos döntést: jegelnem kell a Borzokat, bármennyire is fontosak számomra. Nem fér a két Kisborz (az egyik most jött ki a bárányhimlőből, a másik most kezdi), a költözés és sok egyéb mellé még a márkával járó, hidrafejként szaporodó munka is.
Ettől függetlenül nagyon élveztem, hogy ismét blogolhattam meg alkothattam egy kicsit, teljesen más agytekervényeimet dolgoztathattam, mint amikre anyaként és jó értelembe vett háztartásbeliként szükségem van.
Szeretnék majd még egy összefoglaló-további gondolatfűzésre sarkalló bejegyzést írni, de ez a mostani lesz az utolsó nagyobb lélegzetvételű darab, melyben a közelgő Húsvét kapcsán a társadalmi és személyes emlékőrzésről-és teremtésről, és az ezeket megelőző döntésekről szeretnék írni.
Ők döntenek, mi döntünk, én döntök
Ha jobban megfigyeljük, a legtöbb ünnepnek része valamilyen
mozgás, csoportos helyváltoztatás- Húsvét esetében például keresztút, körmenet vagy a locsolkodás intézménye is járásra épül, a családi szokások pedig vendégséggel járnak-megyünk vagy jönnek hozzánk. Van, aki mindebből "kivonulva" (szintén helyváltoztatás, kilépés a megszokottból, hétköznapiból) kirándulni megy a tavaszba.
De senki nem a másik helyett megy-mindenki a maga útját járja.
Vannak felettünk álló döntések, amik befolyásolják az életünket, de a legtöbb minket érintő, minket foglalkoztató kérdésben szabadon választhatunk, sőt, ha az idő vagy a helyzet úgy kívánja, változtathatunk is korábbi döntéseinken.
Vizsgáljuk meg, a Húsvét ünnepében kik, hol és mikor döntöttek, röviden vegyük végig az ünnep különböző aspektusait:
van egyszer a vallási/egyházi alapja, aztán a népi hagyományok, végül a saját szokásaink- rengeteg rítus, jelkép, ami nem öröktől való, amit valamikor egyszer a távoli vagy a közeli múltban emberek egy csoportja eldöntött, döntéseik által pedig megteremtődött a közösség számára fontos esemény vagy személy emlékének megőrzési formája.
Az egyház Húsvét ünnepének az idejét az első niceai zsinaton (325) határozta meg: minden évben a tavaszi napéjegyenlőséget követő telihold utáni első vasárnapban egyeztek meg. Ez a döntés a mai napig él.
De vannak az egyháznak is olyan döntései, amik az idő múltával változtak-eltörlődtek vagy hozzáadódtak a liturgiához, a szokásrendhez. Virágvasárnapot például csak a IV. századtól ünnepelték Jeruzsálemben, és csak a VIII. században terjedt el nyugaton Nagy Szt. Leó közreműködésével.
A körmenet például nem része ma sem a liturgiának, szokássá vált, a templomok eldönthetik: időjárás és területi elhelyezkedés miatt el is hagyható, ahogy például az ételszentelés is.
Az ünnepet természetesen az aktuális társadalmi rend, állami berendezkedés is befolyásolta- idén például először lett hazánkban a Nagypéntek is munkaszüneti nap.
Érdekes módon akár a mezőgazdasági munkálatok is hatással lehettek a húsvéti "menetrendre", volt olyan időszak, amikor a korábban egyhetes ünnepet az Alpoktól északra fekvő területeken háromnaposra rövidítették, hogy a tavaszi szántást-vetést el tudják végezni.
Ebből látszik, hogy az idővel és igényekkel hogyan változhat akár egy "kőbe vésett" hagyomány is.
A népi szokásokat vizsgálva egyre többen ismerik a húsvéti nyuszi eredettörténetének egyik-másik változatát: a legvalószínűbb az a legenda, mely szerint német területeken sokáig gyöngytyúkot és azok tojásait ajándékoztak egymásnak Húsvétkor az emberek, a gyöngytyúk németül Haselhuhn, vagy csak "Hasel", a nyúl pedig "Hase", tehát egy félrehallás miatt került a kollektív húsvéti jelképtárba a nyuszi. Mi minden múlik az ember hallásán és nyelvtudásán...
A locsolkodás intézménye maga is sok változatot megélt: a hétfői locsolkodás után sok helyen kedden a lányok jártak hasonló célból házról házra, volt, ahol a "vízbehányás" mellett még korbácsolást is kaptak a lányok- csak hogy a betegség elkerülje őket...Szerencsére ez utóbbi már kiment a szokásból, az utóbbi években pedig egyre több nő fogalmazza meg különböző fórumokon, hogy talán a locsolkodás felett is kezd eljárni az idő.(Ezzel amúgy lányként és egyenlőre lányos anyukaként a mostani fejemmel teljesen egyetértek. Aztán majd meglátjuk, lesz-e kedvük Kisborzéknak ehhez a felhajtáshoz)
A nép hagyományok esetében is látszik tehát, hogy néhány generációnyi különbség milyen fordulatokat eredményezhet egy ünnep, egy emlékőrzés jelképeiben, formájában.
Nagycsalád? Gyerekjáték!
Személyes hagyományaink esetében sokszor elfejeltjük, hogy ami nekünk a megszokott ünneplési mód, az talán csak a mi életünk óta van így, nekem például a húsvéti nyúlkeresés, családi locsolkodás ilyen (és az ezekkel járó káosz és borítékolt fizikai, szellemi és érzelmi kimerülés). Valamiért azt gondoltam, hogy ezek a szokások a felmenőim körében is már megvoltak, ha máshol nem, hát a szüleim generációjában. Anyám és apám családja is vidékre utazott Húsvétkor-az egyik a locsolók elől, a másik a locsolandókhoz, nyúlkeresésnek a fogalmát sem ismerték. Igazából rokonlátogatás volt mindkét részről, locsolkodás csak apám családjában volt, a másik oldalon már a nagyszülők-az én dédszüleim- is bojkottálták ezt a szokást. Egyik dédnagyanyám például az elsőnek érkező locsolónak még adott pénzt/tojást, a többinek viszont ajtót se nyitott- tartotta a hagyományt, de csak annyira, amennyire muszájnak érezte.
A szüleim családalapításával és a rokonság folyamatos bővülésével aztán változott a húsvéti helyzet: meg kellett oldani, hogy a rokonlátogatás alatt a gyerekek
ne unják halálra magukat
megcsillogtathassák az elmúlt időszakban szerzett tudásukat (locsolóversek vagy hímes tojások)
kellőképpen elfáradjanak egy közös ültetett ebéd és az azt követő felnőtt társalgás idejére (nyúlkeresés kültéren)
Nálunk például anyukámék négyen vannak nővérek, mindenhol van három gyerek- így a létszám állandósulása után minden évben egy tucat egyedül és csoportban is könnyen kezelhető (nem) kiskorúnak kellett elfoglaltságot biztosítani, ha nem akarták, hogy totális káoszba fulladjon az ünnep.
Így alakult ki az a rendszer, hogy éves vetésforgóban mindig más családnál tartottuk a Húsvétot, a házigazda anyuka-később a gyerekek- gondoskodtak a programról, aminek két kötelező eleme volt: a nyúlkeresés és a locsolkodás. Előbbi kritériumai voltak, hogy lehetőleg legyen
szabadtéri
egy tucat 10 éven belül született, különböző életkorú gyereknek egyformán kihívást és sikerélményt jelentő (alapból bukta),
ünneplő ruhára tekintettel lévő
kellően fárasztó
A másik kötelező elem a locsolkodás volt, amiben a felnőttek is részt vettek: a lányok/asszonyok születési sorrendet tartva egy sorba álltak a saját díszítésű hímes tojásokkal, válogatott édességekkel megrakott, tavaszi díszbe öltöztetett kosárkáikkal, a férfiak pedig bátorsági sorrendben elmondták a locsolóverset (fiatalabb versenyzők apukájuk/anyukájuk/klasszikus vers esetén az egész család segítségével) és a legfiatalabb lánytól kezdve végiglocsolták a sort, majd ugyanebben a sorrendben begyűjtötték a tojást/csokit/egyebet a kínálós kosarakból.
Sose mértem le, de legalább egy 45 perces menetről lehetett szó.
Ünnepi gyomros
Ez persze a fotókon irtó cuki, a nagymamámnak meg egy fiatalító kúrával felérő esemény volt, de arra is emlékszem, hogy például mi lányok mennyire stresszeltünk, hogy szépek legyenek a tojások/ne ájuljunk el szagok keveredésétől a sokáig pacsulival történő locsolkodás ideje alatt/vigyázzunk a szép ruhánkra.
Mindezt ráadásul azért, hogy a fiúk az elnyökögött versek után még csokit is kaphassanak, nekünk meg maradjon a dícséret, hogy milyen szép tojásokat festettünk... Persze ők is biztos stresszeltek, mert minden elrontott szó után a 8 lányunoka vagy az 5 felnőtt nő közül egy biztos elnevette magát, és
ahol egy nő nevet...
Nem kétlem azt sem, hogy az anyukákban is dolgozott az adrenalin az egész nagyböjt alatt: ha lányuk volt, a megfelelő ruha, kívánatos tojás elkészítésében való segédkezés, ha fiuk, akkor a vers kiválasztásában és betanulásában, meg persze a kölni/locsoló eszköz beszerzésében. Az ünnepi traktára való indokolatlan mértékű sütést-főzést nem is említem-ez valahogy kiirthatatlan velejárója minden sátoros ünnepnek. Évek óta próbálkozunk azzal a megoldással, hogy mindenki csak egyfélét hozzon- de persze mindig vannak renitensek. Én szerencsére pár éve bevezettem a családba a grissini fogalmát (igazából sima kenyértésztából csinálok hosszú ropikat), ezért nem kérdés, hogy Karácsonyra és Húsvétra is ezzel készülök, hiszen:
tej-és tojásérzékenyek is ehetik
praktikus, alig morzsáló fingerfood
költséghatékony-a legtöbb gyerek órákig elrágcsál egy-egy darabot
és végre valami sós a sok édesség mellé!
A játék neve: A Te anyád!
Visszakanyarodva a gyerekkori programokhoz, kamaszként már inkább csak a hagyomány kedvéért készültünk nyúlkereső játékkal, a legutolsó alkalommal például az én szűkebb családom volt soron, amire egy, "A Te anyád!" nevezetű játékkal készültünk: a 4 anyukáról begyűjtött vicces történetekről kellett a résztvevőknek eldönteni, hogy kiről is van szó.
Ebben az évben született az első dédunoka a családban és ez volt az utolsó Húsvét, amit ebben a vetésforgóban csináltunk, azóta a nagyszüleimnél tartjuk az ünnepet, a kötelező körökből pedig már csak a locsolás maradt-elszórakoztat minket az azóta már tucatnál is több kisgyerek. Az idő és az igények változásával alakítanunk kellett a hagyományon, erre valószínűleg idén is szükség lesz, mert csak egy rövid délután áll rendelkezésünkre, amibe bele kell férnie a locsolkodásnak.
Ehhez szükség van arra, hogy a 13 dédunoka
egyszerre legyen ébren
meg legyen etetve/pelenkázva
kellő lelkiállapotban legyen egy fél órás locsolás lezavarásához...
Sok szerencsét magunknak!
Saját kútfő
Emlékszem, mikor már nagyobbak voltunk a testvéreimmel, anyukám a böjt alatt rendszeresen vett egy-két fej káposztát és felolvasta belőle az egyedül anyukák számára látható tintával írt leveleket, amik a húsvéti nyuszi küldött nekünk.
A káposzta szétszedésével mindenkinek jutott egy vagy több levél, amit a felolvasás után megehetett, a levél tartalma általában valamilyen intelem (viselkedjünk jól, pakoljuk el a játékokat, stb.) vagy dicséret volt (hallottam, ötöst kaptál matekból, segítettél az óvodában, stb).
Tisztán emlékszem, az egy nekem írt káposztalevélbe a nyuszi a számomra épp aktuális szorzótábla nehezebb szorzatait rakta, konkrétan az 5x8 volt az egyik levélen...
(A nem rímelő szorzatok (hatszor négy az huszonnégy, ötször öt az huszonöt, stb) eleinte gondot okoztak.)
Ezzel a saját maga kreálta hagyománnyal anyukám egyszerre kötötte le a figyelmünket, dicsért vagy nevelt harmadik személy által és vett rá minket a vitamindús káposztalevelek elfogyasztására: szokásteremtésből csillagos ötös!
Nálunk még olyan kicsik a gyerekek, hogy nem olyan égető fontosságú a saját privát húsvéti szokásrend keménykötetes kiadásának megléte, de lassan nekünk is el kell kezdenünk kialakítani a számunkra legszemélyesebb, a saját igényeinkhez igazított hagyományt.
Biztosan lesz olyan dolog, amit egyik vagy másik családból hozunk, lesz, amit kicsit a saját képükre faragunk és lesz, amit önállóan fogunk megalkotni. Igyekszünk majd okosan "zsinatolni",
Kertész leszek, fát nevelek
Kicsit olyan ez a döntésböjt, mint egy fának a metszése.
Ha azt szeretném, hogy a fám gyümölcsöt teremjen, vagy hogy szép virágokat hozzon, esetleg hogy a lombja nekem tetsző formájú legyen, akkor nem hagyhatom, hogy kénye-kedve szerint hozza az ágakat, időnként neki kell állnom metszegetni.
Remélem kedvet kaptatok ehhez a fajta "kertészkedéshez", engedjétek meg magatoknak az önálló, személyre szabott döntéseket hogy több időtök legyen arra, ami igazán fontos nektek!
(És vegyétek meg a BONNIES kosarakat, hogy jövőre ne kelljen azo stresszelni, mit raktok az asztalra, meg hogy ha már megcsináltam őket, ne kelljen róluk is döntést hoznom a költözés idején :) )
